Sziky Balázs Dávid

Szakdolgozat.

Alternatív mérőszámok

Előszó

A következő dolgozat Olvasói azt hihetnék, hogy az író, szerény személyem elégedetlen a mindenkori politikai rendszer sikerességét mérő mutatókkal, és némiképp igazuk is lehet. Fél évtizedes felsőoktatási tanulmányaim alatt éppen eleget foglalkoztam a politikával, hogy tudjak róla egyet s mást, de legalábbis annyit, hogy kiábránduljak belőle. Betekintést nyerhettem a politika elméleti és gyakorlati részeibe, emellett egy politikaelemző cégnél dolgoztam, valamint az Országgyűlésnél és egy megyei önkormányzatnál hosszú éveken át.

Ezen életszakaszom alatt rájöttem, hogy a politika világát csak -sajnos- (enyhén szólva) pesszimistán, némi viszolygással tudom szemlélni. Sajnos az a tapasztalatom, a politika világa egy igen erősen profitorientált, belső szervezetét tekintve egymással versengő nagyvállalatra hasonlít. A saját érdekben történő lobbizás (a vállalati nyelven ez az érdekérvényesítés), az agymosó propaganda (piaci nyelven: reklámok), a választáskor kiélezett versenyhelyzet (a vállalati logika alapján ez a a piac törvénye) olyan dolgok, amelyek mindkét rendszerben megtalálhatók. A „felfelé nyal, lefelé tapos” elv itt is igen sok esetben érvényesül, persze mindig lehet ellenpéldát hozni, tisztelet a kivételnek. A felsorolást sokáig lehetne folytatni a két világ közti párhuzamok felvázolásával. A politika világa ugyan nem sokban különbözik egy széttartó-versengő dolgozókkal teletűzdelt cég profiljától. Különösen meg sem kellene lepődni ezen, ám a legjelentősebb különbség a profira törő cégek és a politika világa között, hogy a politika alapvető célja a közjó megteremtése, fenntartása és kiterjesztése, míg a cégek általában a saját hasznukkal törődnek.

Vajon tényleg utópikus, eszményi cél a közjó, a jóléti társadalom kialakítása? Elviekben nem, azonban a gyakorlat sokszor azt a képet mutatja, hogy a valóság és a jóléti társadalom fogalmai igen kis keresztmetszettel rendelkező „halmazok”. Menjünk egy lépéssel tovább, a probléma gyökere felé! Tegyük fel a kérdést magunknak: mi a közjó? Mitől lesz jóléti egy társadalom. A materiális javaktól? Attól, hogy a GDP évről évre nagyobb? Attól, hogy nő a foglalkoztatottak száma és ezzel csökken a munkanélküliség? Hogy magasak a bérek és alacsonyak a költségek?

Egyáltalán.. tudunk-e egyetlen olyan dolgot, ami lényegénél ragadja meg a jólét fogalmát? Aligha. A következő írás alapállása röviden úgy fogalmazható meg, hogy vannak olyan dolgok az emberi életben, amelyek jóval fontosabbak az anyagi javak mértéktelen hajhászásánál.

Gondolkodjunk el egy rövid percig két dolgon! Az egyik dolog, hogy nőtt-e az életszínvonalunk az elmúlt bő két évtized alatt. Statisztikailag erre a válasz igen. A másik dolog az, hogy boldogabbak lettünk-e ugyanezen idő alatt. Erre már koránt sem lehet ilyen határozottsággal kijelenteni, hogy igen, ám ha az Olvasó úgy érzi, hogy a válasza az, hogy „nem”, akkor bizonyára szüksége van arra, hogy ezen két, egymással ellentétes válasz között feszülő konfliktust feloldja. Erre kínál megoldást ez a szakdolgozat.

1. fejezet – Jelenlegi mérőszámaink.

Az első fejezetben két olyan, jelenleg is közkeletű mérőszámot fogok röviden ismertetni, amelyek meghatározzák mindennapi életünket. Politikai vonatkozással is rendelkeznek, már csak azért is, mert a politikusok által ezek a legfrekventáltabban hivatkozott mérőszámok. Nem véletlenül, hiszen egy-egy semmitmondó adatra nagyon könnyű hivatkozni. Ráadásul a nevük alapján azt hihetnénk, hogy messzemenő következtetéseket lehet levonni belőlük, de amint ezt megtesszük, csalatoznunk kell e számok tartalmi relevanciájában.

Ezen nem kell meglepődni. A politika természeténél fogva jelentősen építkezik a manipuláció alapjaira, így az a tény, hogy a politikusok tömegeket akarnak manipulálni, természetszerű, magától értetődik. Ezért javallott a politikusok megnyilvánulásait fenntartásokkal kezelni.

A GDP

A politika által használt mérőszámok közül primer helyen a GDP, azaz a bruttó hazai össztermék fogalma áll. A GDP azt mutatja meg, hogy (általában) egy évre vetítve egy adott ország milyen gazdasági termelési mutatókat produkált. Ennek meghatározása a nemzetközi összehasonlíthatóság jegyében általában dollárban történik, de gyakran használják az adott ország pénznemében, értelemszerűen a közérthetőség jegyében (már amennyiben egy ország GDP-je felfogható szám egy átlagos ember számára).

A fő probléma a GDP-vel az, hogy önmagában semmit sem jelent, hiszen az országok nem egyforma méretűek (sem fizikai kiterjedésüket illetően, sem pedig termelési erejük terén) és még az országok közti különbségeket arányosítva sem biztos, hogy messzemenő következtetéseket vonhatunk le ebből a mérőszámból arra, hogy egy ország mennyire fejlett, vagy fejletlen. Nem véletlen tehát, hogy a politikusok oly' gyakran hivatkoznak erre az értékre, tekintve, hogy egy üres, ám első ránézésre sokatmondó számmal remekül lehet manipulálni tömegek gondolatait.

Mi tételezzük fel mégis, hogy a GDP-ből, tehát az anyagi értelemben vett jólétről következtethetünk egy ország polgárainak általános értelemben vett jólétére. Általános értelemben vett jólét alatt azt értem, ami az anyagi jólét fölött áll, például szellemi jólét, egészségi állapot (fizikai kondíció). Vegyünk egy konkrét esetet, Kínát! Köztudott tény, hogy a kínai gazdaság jelenleg toronymagasan vezeti a világ gazdaságainak versenyét. Ebből logikusan az következne, hogy ebből adódóan Kínában minden fejlettebb, minden tisztább, minden egészségesebb, mint az összes többi országban. Ez a következtetés téves, tekintve, hogy Kína ipari nagyhatalom és ennek megfelelően a környezetrombolás is ipari mértékeket ölt ilyen módon. A gazdasági jólétről -ami a GDP-vel szorosan korrelál- alkotott illúzióinkat (amennyiben vannak ilyenek) érdemes mihamarabb szertefoszlatni. Igaz, hogy Kína GDP-je soha nem látott magasságokban szárnyal, mégis vannak olyan, ezzel járó tényezők, amelyek ellehetetlenítik a „fejlődést” egy bizonyos szint után.

Nem térnék ki Kína társadalmi összetételének megváltozására, amely alatt a gazdasági jólétből adódó növekvő középosztályt szokás érteni, amely alap esetben a munkás réteg csökkenésével jár, ami egyenes úton vezet az iparosodás fejlődésének lassulásához, mint visszafogó tényező. Ehelyett felhívnám egy ettől sokkal fontosabb dologra a figyelmet. Megkockáztatom, hogy a túlzott ipari fejlődés és az emberi élet együttlétezése (co-existence) nem lehetséges.

Mielőtt megvádolnának bujtatott, gépromboló mozgalmi propagandával, hadd hívjam fel a figyelmet arra az drámai tényre, hogy Peking, a Kína -a szó tágabb és szoros értelmében vett- feje 2013. márciusának idusán nem jutott levegőhöz. A városban a megengedett egészségügyi értékhatár harminchatszorosát (!) mérték. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a termelés-fetisiszta területeken a további létezés egyszerűen nem folytatható. Nem beszélve ennek morális következményeiről, elégedjünk meg azzal, hogy ez is visszaveti önmagát a termelést, azaz a túlzott termelés kontra-produktív folyamat. Olyan folyamat ez, amire Konrad Lorenz azt írta a Civilizált emberiség nyolc halálos bűnéről írott könyvében, hogy „A ragadozó sosem tudja teljesen kiirtani a zsákmányul szolgáló fajt. Ha a zsákmányállatok populációja bizonyos szint alá csökken, a ragadozó elveszíti életterét…”(Lorenz, 2002: 26).

Persze, az ipari fejlődés nem kizárólagos fokmérője a GDP alakulásának, mert a bruttó nemzeti össztermék alakulását rengeteg dolog befolyásolja, ám mégis a (tömeg)termelés világában, amelyet élünk, jelentős szerepe van.

A nettó átlag kereset

A nettó átlag keresetről azt hihetnénk, hogy némileg közelebb áll a jólét mibenlétének megértéséhez, hiszen abból, hogy valaki mennyit keres, nagy valószínűséggel megállapítható az, hogy milyen életszínvonalon él az illető. Amennyiben ezt a következtetést vonnánk le, azonnal elkövetnénk két hatalmas baklövést.

Az egyik baklövés az, hogy a bevétel (input, income) önmagában egy ugyanolyan üres szám, mint bármely másik, ha nem tudjuk mihez viszonyítani. Vegyünk egy egyszerű példát: A országban X ezer fabatkát lehet keresni H mennyiségű munkával, míg B országban 4X ezer fabatkát lehet keresni, szintén H mennyiségű munkával. Mindenki azt gondolhatná, hogy a helyzet egyértelmű, B országban kolbászból van a kerítés és a tüntetések nem a tandíj bevezetése ellen, hanem a drágább kaviár bevezetése mellett szólnak. Ez az elgondolás nyilvánvalóan téves.

A pénz világának logikája sokkal összetettebb annál, mint hogy ilyen duális primitivizmussal (fekete-fehér, van-nincs, és a többi ellentétes értékpár) tekintsünk a lakosok helyzetére. Nem lehetséges az, hogy minden más együtthatót figyelmen kívül hagyjunk, amelyek az általában vett megélhetés változói. Tovább haladva a fantázia szülte országok összehasonlításával, azonnal meg kell állapítanunk, hogy az az ország, ahol többet lehet keresni ugyanannyi idejű (és tételezzük fel, hogy minőségű) munkával, minden logikai törvény alapján több bevándorlót fog vonzani, ami a lakásárak hirtelen növekedésétől kezdve a megnövekedett igényű ipari produktivitáson és annak költségein keresztül egészen az urbanizációs világbetegségekig fog tartani, és a végén az derül ki, hogy a nagyobb kereset bizony jóval többe kerül, mint az alacsony. Igaz, lehet, hogy nem anyagi téren fejeződik ki a különbség, hanem például egészségügyi: a világ 20 legszennyezettebb városa közül 16 Kínában található – abban az országban, amely jelenleg a világ legnagyobb ipari hatalma.

A fenti részekben láthattuk, hogy az kiélezett termelési verseny ahelyett, hogy jólétet teremtene, inkább pusztulásba taszítja emberi népek tömegeit.

Anthony Giddens Elszabadult világ című művében úgy fogalmaz: „A globális ipari fejlődés nyomán lehet, hogy megváltoztattuk a világ klímáját, és emellett még rengeteg kárt okozhattunk világunk berendezkedésében.” (Giddens, 2005:31) Nem csoda hát, ha előkerülnek a zöld, környezetvédő, ökologista ligák, akiknek (egyébként igen nemes) célja többnyire azonos: az eddig elkövetett környezetrombolást visszaállítani a természeti status quo szerint, illetve megakadályozni a további ökológiai katasztrófák kialakulását. Ha a különbség nem anyagi téren fejeződik ki, mint a fent említett példában, hanem valamely, kézzel nem feltétlenül fogható faktort befolyásol (mint például boldogság, egészség stb.) akkor már-már adja magát a helyzet, miszerint olyan mérőeszközöket lenne célszerű bevezetni a jólét megállapítására, amelyek szintén nem anyagi eredetűek.

A következő fejezetben egy olyan ember munkásságát ismertetem, akinek ez a gondolati mag már sokkal hamarabb kipattant elméjéből, mint nekem és az ő fejében nyilvánvalóan jobb táptalajra lelt, mint az enyémben. Ezt a személyt úgy hívják, hogy Joseph Stiglitz.

2. fejezet – jelenlegi mérőszámaink alternatívái, avagy Joseph Stiglitz munkássága

A következő írás Joseph Stiglitz, zsidó közgazdász tudományos munkásságát és relevanciáját vázolja fel. Az írás a közgazdaságtan és a politikatudomány határán lévő egyik fontos kérdés szempontjából lehet érdekes: hogyan mérjük a jólétet? Ez a kérdés általában azt a választ kapja, hogy „elég a GDP adatokra pillantani és máris megválaszoltuk a kérdést”. Ez a válasz téves válasz; de legalábbis sok aspektusból nem kielégítő. A következőkben megláthatjuk, hogy miért.

Tudományos munkásságának jelentősebb mérföldkövei

Stiglitz mai világunk egyik legismertebb közgazdásza. Napestig sorolhatnánk az érdemeit, ezért nem is kezdek bele, csak a legfontosabbakat futnám át gyorsan:

• Közgazdsági Nobel-díjat kapott 2001-ben
• John Bates Clarke medált kapott 1979-ben. A John Bates Clark medált az Amerikai Közgazdász Társaság adja „annak az amerikai közgazdásznak, aki negyven éves nem múlt még el és szignifikáns hozzájárulással rendelkezik a gazdasági tudás és gondolatok terén.
• A Világbank alelnöke és egyben fő közgazdásza.
• Több egyetemen oktat.

Egyébként Obama gazdaságpolitikusaként is szolgálatot tett, ám kritizálta is az. Azt mondta egy helyütt, hogy „bárki is tervezte Obama bankmentő csomagját, az vagy a bankok zsebében van, vagy pedig inkompetens a témában.”

2001-ben Stiglitz megalapította az Initiative for Policy Dialogue-ot, ami a Columbia egyetemen jött létre a Ford, Rockefeller, McArthur, and Mott Foundations and the Canadian and Swedish kormány segítségével. Célja, hogy elősegítse a demokratikus haladást a döntéshozatalban a fejlődő országokban.

Életútja:

1943-ban született zsidó családban, az egyetem alatt kimagasló sikereket ért el: Massachusetsben (Massachusets Institute of Technology – MIT) szerezte meg első és második diplomáját. 1955-56-ban Chicagoban folytatott kutatásokat. Chicagoban, Camebridge-ben, Yale, Stanford, Duke, Oxford, Princeton egyetemeken tanít(ott).

Neo-keynesiánus gazdaságpolitikát folytat.

Amiért érdekes számunkra

Sárközy 2008 februárjára úgy gondolta, hogy nem elégszik meg a társadalmak pusztán statisztikai alapon való mérésével, mivel a jelenlegi jelzők nem a legjobban tükrözik a gazdasági adatokat. Sárközy ezért felkérte Stiglitzet, hogy térképezze fel a jelenlegi gazdasági fejlődés mércéjének, a GDP-nek, mint indikátornak a határait.

A kutatás eredményeit vizsgálva kiderült, hogy nem feltétlenül csak a GDP állása (növekedés, stagnálás, csökkenés) alapján célszerű vizsgálni egy-egy ország gazdasági-társadalmi helyzetét. Ezt több dolog összetevőjeként is meg lehet határozni. Ezek például a munkanélküliség, az infláció, gazdasági növekedés stb.

A helyzet az, hogy ezek a változók gyakran nem esnek egybe azzal, ahogyan az emberek vélekednek a helyzetről. Gyakran érzik az inflációt, a munkanélküliséget nagyobb mértékűnek annál, mint amilyen valójában.

Például a GDP akkor adhat téves adatot, ha az országban nagyok a bérkülönbségek. Minél nagyobb a bérezések és a GDP egy főre vetített adatai között a különbség, annál inkább érezhetik az embererek (joggal) azt, hogy a GDP nem ad megfelelő képet az ország valódi gazdasági helyzetéről – minél nagyobb az olló.

Ahogy haladunk előre a modern korban, vannak dolgok, amelyeket a GDP képelen megfogni. Egy példa: a közlekedési dugók növelhetik a benzinfogyasztási arányt, amiből a GDP közvetve növekedni fog, ám az emberek jóléte és a ledolgozott munkaórák száma nem fog ettől növekedni.

A GDP ugyanakkor önmagába véve nem rossz, csak rosszul használják. A mérőszám természetéből fakadóan lehetőséget adhat arra, hogy visszaéljenek vele.

A válság vélhetően egyik kirobbantó oka, hogy a makrogazdasági szereplők a GDP-re támaszkodtak, ám a GDP nem árul el egy sor olyan adatot, amelyekből következtetni lehetett volna a válságra. Ha más típusú mérőszámokat is használtak volna, a válság lehet, hogy elkerülhető lett volna. A 2003-2007 közötti időszak jóléti időszaknak minősült, ám az ekkor tapasztalható gazdasági növekedés a világválság kialakulásához vezetett.

Ha a GDP mint mérőszám határait nézzük, akkor figyelembe kell venni, hogy ez az adat nem mutatja ki például az eladósodottság méretét. Ha ezt is figyelembe vették volna a kormányok a gazdasági válság kirobbanása előtt akkor minimum, hogy csökkenteni lehetett volna a válság hatásait, ha nem megelőzni a krízist – gondoljunk csak a devizahitelesek problémájára.

A környezeti válság is kimarad a GDP adatokból, ami szintén fontos probléma. A szén-dioxid kibocsájtásnak nincs ára, így a GDP a környezeti költségekkel sem számol, ami valószínű, hogy a következő évtizedek legégetőbb kérdése lesz.

A közgazdászok között viszont a legnagyobb egyetértés abban van, hogy a gazdasági döntéseket csak akkor lehet felelősen meghozni, ha olyan mérési rendszert veszünk alapul, amely nem csak a GDP-vel számol, hanem számos más dologgal is – mint például a gazdasági fenntarthatóság.

Az új mérési rendszerekbe célszerű bevenni olyan indikátorokat, mint például az éghajlatváltozás gazdaságra gyakorolt hatása, az emberek boldogsága, a mentális jólét témaköre, stb.

A jelentés politikusoknak, döntéshozóknak szól és azt szeretné elérni, hogy a termelés-orientált mérőszámok alkalmazása helyett inkább olyan indikátorokat alkalmazzanak, amelyek a jelen és a jövő generációjának jólétéről árulkodik. Ugyanakkor társadalmi szervezetek, statisztikusok és az akadémiai közönség számára is felhasználható.

Stiglitz szerint az IMF helytelen akkor, amikor azt kéri a fejlődő országoktól, hogy építsék le vámjaikat, liberalizálják tőkepiacaikat, és mindenekelőtt privatizációval tegyék hozzáférhetővé a külföldi tőke számára az ország gazdaságát.

Az IMF egyébként rendkívüli csorbát szenvedett és szenved folyamatosan a hírnevén, mert a döntéshozatali mechanizmusa nem mondható demokratikusnak. Pláne, hogy 60 évvel ezelőtt alapították, amikor a fejlődő országok nagy része még gyarmati sorban volt.

Stiglitz szerint új intézményre van szükség, amely hívebben tükrözi a világgazdasági viszonyokat.

A GDP-ből nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni az adott ország gazdasági fejlettségére, mert az adott ország egyrészt a globalizáció világában mára már sokkal inkább beágyazott szerepet tölt be, mint akkor, amikor a GDP-t a nemzetközi gazdasági mérés alapkövévé tették. A szolgáltatások szektorának előtérbe helyezkedésének és a termékek egyre összetettebb mivoltának okán egyre nehezebb direkt mérni a gazdaság „kimeneti” értékeit.

Befejezés

Ebből az írásból a legfontosabb mondanivaló az, hogy a politikusoknak nem csak és kizárólag a GDP-t kellene használni a gazdasági helyzet megítélésére, hanem más mérőszámokat is be kell vetni. Sajnos a GDP-fetisiszta gazdaságpolitikusok korában ez a változás igazán nehezen mehet végbe, de minél szélesebb látókörrel tekintünk egy dologra, minél több kvantort figyelembe veszünk, annál nagyobb tudásunk lehet a valóságról.

Bibliográfia

Lorenz, Konrad (2002): A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Budapest, Cartaphilus Kiadó. Fordította: Gellért Katalin.