Sziky
Balázs Dávid
Szakdolgozat.
Alternatív
mérőszámok
Előszó
A következő dolgozat Olvasói azt hihetnék, hogy az író, szerény
személyem elégedetlen a mindenkori politikai rendszer sikerességét
mérő mutatókkal, és némiképp igazuk is lehet. Fél évtizedes
felsőoktatási tanulmányaim alatt éppen eleget foglalkoztam a
politikával, hogy tudjak róla egyet s mást, de legalábbis annyit,
hogy kiábránduljak belőle. Betekintést nyerhettem a politika
elméleti és gyakorlati részeibe, emellett egy politikaelemző
cégnél dolgoztam, valamint az Országgyűlésnél és egy megyei
önkormányzatnál hosszú éveken át.
Ezen életszakaszom alatt rájöttem, hogy a politika világát csak
-sajnos- (enyhén szólva) pesszimistán, némi viszolygással tudom
szemlélni. Sajnos az a tapasztalatom, a politika világa egy igen
erősen profitorientált, belső szervezetét tekintve egymással
versengő nagyvállalatra hasonlít. A saját érdekben történő
lobbizás (a vállalati nyelven ez az érdekérvényesítés), az
agymosó propaganda (piaci nyelven: reklámok), a választáskor
kiélezett versenyhelyzet (a vállalati logika alapján ez a a piac
törvénye) olyan dolgok, amelyek mindkét rendszerben megtalálhatók.
A „felfelé nyal, lefelé tapos” elv itt is igen sok esetben
érvényesül, persze mindig lehet ellenpéldát hozni, tisztelet a
kivételnek. A felsorolást sokáig lehetne folytatni a két világ
közti párhuzamok felvázolásával. A politika világa ugyan nem
sokban különbözik egy széttartó-versengő dolgozókkal
teletűzdelt cég profiljától. Különösen meg sem kellene lepődni
ezen, ám a legjelentősebb különbség a profira törő cégek és
a politika világa között, hogy a politika alapvető célja a közjó
megteremtése, fenntartása és kiterjesztése, míg a cégek
általában a saját hasznukkal törődnek.
Vajon tényleg utópikus, eszményi cél a közjó, a jóléti
társadalom kialakítása? Elviekben nem, azonban a gyakorlat sokszor
azt a képet mutatja, hogy a valóság és a jóléti társadalom
fogalmai igen kis keresztmetszettel rendelkező „halmazok”.
Menjünk egy lépéssel tovább, a probléma gyökere felé! Tegyük
fel a kérdést magunknak: mi a közjó? Mitől lesz jóléti egy
társadalom. A materiális javaktól? Attól, hogy a GDP évről évre
nagyobb? Attól, hogy nő a foglalkoztatottak száma és ezzel
csökken a munkanélküliség? Hogy magasak a bérek és alacsonyak a
költségek?
Egyáltalán.. tudunk-e egyetlen olyan dolgot, ami lényegénél
ragadja meg a jólét fogalmát? Aligha. A következő írás
alapállása röviden úgy fogalmazható meg, hogy vannak olyan
dolgok az emberi életben, amelyek jóval fontosabbak az anyagi javak
mértéktelen hajhászásánál.
Gondolkodjunk el egy rövid percig két dolgon! Az egyik dolog, hogy
nőtt-e az életszínvonalunk az elmúlt bő két évtized alatt.
Statisztikailag erre a válasz igen. A másik dolog az, hogy
boldogabbak lettünk-e ugyanezen idő alatt. Erre már koránt sem
lehet ilyen határozottsággal kijelenteni, hogy igen, ám ha az
Olvasó úgy érzi, hogy a válasza az, hogy „nem”, akkor
bizonyára szüksége van arra, hogy ezen két, egymással ellentétes
válasz között feszülő konfliktust feloldja. Erre kínál
megoldást ez a szakdolgozat.
- fejezet – Jelenlegi mérőszámaink.
Az első fejezetben két olyan, jelenleg is közkeletű mérőszámot
fogok röviden ismertetni, amelyek meghatározzák mindennapi
életünket. Politikai vonatkozással is rendelkeznek, már csak
azért is, mert a politikusok által ezek a legfrekventáltabban
hivatkozott mérőszámok. Nem véletlenül, hiszen egy-egy
semmitmondó adatra nagyon könnyű hivatkozni. Ráadásul a nevük
alapján azt hihetnénk, hogy messzemenő következtetéseket lehet
levonni belőlük, de amint ezt megtesszük, csalatoznunk kell e
számok tartalmi relevanciájában.
Ezen nem kell meglepődni. A politika természeténél fogva
jelentősen építkezik a manipuláció alapjaira, így az a tény,
hogy a politikusok tömegeket akarnak manipulálni, természetszerű,
magától értetődik. Ezért javallott a politikusok
megnyilvánulásait fenntartásokkal kezelni.
A GDP
A politika által használt mérőszámok közül primer helyen a
GDP, azaz a bruttó hazai össztermék fogalma áll. A GDP azt
mutatja meg, hogy (általában) egy évre vetítve egy adott ország
milyen gazdasági termelési mutatókat produkált. Ennek
meghatározása a nemzetközi összehasonlíthatóság jegyében
általában dollárban történik, de gyakran használják az adott
ország pénznemében, értelemszerűen a közérthetőség jegyében
(már amennyiben egy ország GDP-je felfogható szám egy átlagos
ember számára).
A fő probléma a GDP-vel az, hogy önmagában semmit sem jelent,
hiszen az országok nem egyforma méretűek (sem fizikai
kiterjedésüket illetően, sem pedig termelési erejük terén) és
még az országok közti különbségeket arányosítva sem biztos,
hogy messzemenő következtetéseket vonhatunk le ebből a
mérőszámból arra, hogy egy ország mennyire fejlett, vagy
fejletlen. Nem véletlen tehát, hogy a politikusok oly' gyakran
hivatkoznak erre az értékre, tekintve, hogy egy üres, ám első
ránézésre sokatmondó számmal remekül lehet manipulálni tömegek
gondolatait.
Mi tételezzük fel mégis, hogy a GDP-ből, tehát az anyagi
értelemben vett jólétről következtethetünk egy ország
polgárainak általános értelemben vett jólétére. Általános
értelemben vett jólét alatt azt értem, ami az anyagi jólét
fölött áll, például szellemi jólét, egészségi állapot
(fizikai kondíció). Vegyünk egy konkrét esetet, Kínát!
Köztudott tény, hogy a kínai gazdaság jelenleg toronymagasan
vezeti a világ gazdaságainak versenyét. Ebből logikusan az
következne, hogy ebből adódóan Kínában minden fejlettebb,
minden tisztább, minden egészségesebb, mint az összes többi
országban. Ez a következtetés téves, tekintve, hogy Kína ipari
nagyhatalom és ennek megfelelően a környezetrombolás is ipari
mértékeket ölt ilyen módon. A gazdasági jólétről -ami a
GDP-vel szorosan korrelál- alkotott illúzióinkat (amennyiben
vannak ilyenek) érdemes mihamarabb szertefoszlatni. Igaz, hogy Kína
GDP-je soha nem látott magasságokban szárnyal, mégis vannak
olyan, ezzel járó tényezők, amelyek ellehetetlenítik a
„fejlődést” egy bizonyos szint után.
Nem térnék ki Kína társadalmi összetételének megváltozására,
amely alatt a gazdasági jólétből adódó növekvő középosztályt
szokás érteni, amely alap esetben a munkás réteg csökkenésével
jár, ami egyenes úton vezet az iparosodás fejlődésének
lassulásához, mint visszafogó tényező. Ehelyett felhívnám egy
ettől sokkal fontosabb dologra a figyelmet. Megkockáztatom, hogy a
túlzott ipari fejlődés és az emberi élet együttlétezése
(co-existence) nem lehetséges.
Mielőtt megvádolnának bujtatott, gépromboló mozgalmi
propagandával, hadd hívjam fel a figyelmet arra az drámai tényre,
hogy Peking, a Kína -a szó tágabb és szoros értelmében vett-
feje 2013. márciusának idusán nem jutott levegőhöz. A városban
a megengedett egészségügyi értékhatár harminchatszorosát (!)
mérték. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a
termelés-fetisiszta területeken a további létezés egyszerűen
nem folytatható. Nem beszélve ennek morális következményeiről,
elégedjünk meg azzal, hogy ez is visszaveti önmagát a termelést,
azaz a túlzott termelés kontra-produktív folyamat. Olyan folyamat
ez, amire Konrad Lorenz azt írta a Civilizált emberiség nyolc
halálos bűnéről írott könyvében, hogy „A ragadozó sosem
tudja teljesen kiirtani a zsákmányul szolgáló fajt. Ha a
zsákmányállatok populációja bizonyos szint alá csökken, a
ragadozó elveszíti életterét…”(Lorenz, 2002: 26).
Persze, az ipari fejlődés nem kizárólagos fokmérője a GDP
alakulásának, mert a bruttó nemzeti össztermék alakulását
rengeteg dolog befolyásolja, ám mégis a (tömeg)termelés
világában, amelyet élünk, jelentős szerepe van.
A nettó átlag kereset
A nettó átlag keresetről azt hihetnénk, hogy némileg közelebb
áll a jólét mibenlétének megértéséhez, hiszen abból, hogy
valaki mennyit keres, nagy valószínűséggel megállapítható az,
hogy milyen életszínvonalon él az illető. Amennyiben ezt a
következtetést vonnánk le, azonnal elkövetnénk két hatalmas
baklövést.
Az egyik baklövés az, hogy a bevétel (input, income) önmagában
egy ugyanolyan üres szám, mint bármely másik, ha nem tudjuk mihez
viszonyítani. Vegyünk egy egyszerű példát: A országban X ezer
fabatkát lehet keresni H mennyiségű munkával, míg B országban
4X ezer fabatkát lehet keresni, szintén H mennyiségű munkával.
Mindenki azt gondolhatná, hogy a helyzet egyértelmű, B országban
kolbászból van a kerítés és a tüntetések nem a tandíj
bevezetése ellen, hanem a drágább kaviár bevezetése mellett
szólnak. Ez az elgondolás nyilvánvalóan téves.
A pénz világának logikája sokkal összetettebb annál, mint hogy
ilyen duális primitivizmussal (fekete-fehér, van-nincs, és a többi
ellentétes értékpár) tekintsünk a lakosok helyzetére. Nem
lehetséges az, hogy minden más együtthatót figyelmen kívül
hagyjunk, amelyek az általában vett megélhetés változói. Tovább
haladva a fantázia szülte országok összehasonlításával,
azonnal meg kell állapítanunk, hogy az az ország, ahol többet
lehet keresni ugyanannyi idejű (és tételezzük fel, hogy minőségű)
munkával, minden logikai törvény alapján több bevándorlót fog
vonzani, ami a lakásárak hirtelen növekedésétől kezdve a
megnövekedett igényű ipari produktivitáson és annak költségein
keresztül egészen az urbanizációs világbetegségekig fog
tartani, és a végén az derül ki, hogy a nagyobb kereset bizony
jóval többe kerül, mint az alacsony. Igaz, lehet, hogy nem anyagi
téren fejeződik ki a különbség, hanem például egészségügyi:
a világ 20 legszennyezettebb városa közül 16 Kínában található
– abban az országban, amely jelenleg a világ legnagyobb ipari
hatalma.
A fenti részekben láthattuk, hogy az kiélezett termelési verseny
ahelyett, hogy jólétet teremtene, inkább pusztulásba taszítja
emberi népek tömegeit.
Anthony Giddens Elszabadult világ című művében úgy fogalmaz: „A
globális ipari fejlődés nyomán lehet, hogy megváltoztattuk a
világ klímáját, és emellett még rengeteg kárt okozhattunk
világunk berendezkedésében.” (Giddens, 2005:31) Nem csoda hát,
ha előkerülnek a zöld, környezetvédő, ökologista ligák,
akiknek (egyébként igen nemes) célja többnyire azonos: az eddig
elkövetett környezetrombolást visszaállítani a természeti
status quo szerint, illetve megakadályozni a további ökológiai
katasztrófák kialakulását. Ha a különbség nem anyagi téren
fejeződik ki, mint a fent említett példában, hanem valamely,
kézzel nem feltétlenül fogható faktort befolyásol (mint például
boldogság, egészség stb.) akkor már-már adja magát a helyzet,
miszerint olyan mérőeszközöket lenne célszerű bevezetni a jólét
megállapítására, amelyek szintén nem anyagi eredetűek.
A következő fejezetben egy olyan ember munkásságát ismertetem,
akinek ez a gondolati mag már sokkal hamarabb kipattant elméjéből,
mint nekem és az ő fejében nyilvánvalóan jobb táptalajra lelt,
mint az enyémben. Ezt a személyt úgy hívják, hogy Joseph
Stiglitz.
- fejezet – jelenlegi mérőszámaink alternatívái, avagy Joseph Stiglitz munkássága
A következő írás Joseph Stiglitz, zsidó közgazdász
tudományos munkásságát és relevanciáját vázolja fel. Az írás
a közgazdaságtan és a politikatudomány határán lévő egyik
fontos kérdés szempontjából lehet érdekes: hogyan mérjük a
jólétet? Ez a kérdés általában azt a választ kapja, hogy
„elég a GDP adatokra pillantani és máris megválaszoltuk a
kérdést”. Ez a válasz téves válasz; de legalábbis sok
aspektusból nem kielégítő. A következőkben megláthatjuk, hogy
miért.
Tudományos munkásságának jelentősebb
mérföldkövei
Stiglitz mai világunk egyik legismertebb közgazdásza.
Napestig sorolhatnánk az érdemeit, ezért nem is kezdek bele, csak
a legfontosabbakat futnám át gyorsan:
- Közgazdsági Nobel-díjat kapott 2001-ben
- John Bates Clarke medált kapott 1979-ben. A John Bates Clark medált az Amerikai Közgazdász Társaság adja „annak az amerikai közgazdásznak, aki negyven éves nem múlt még el és szignifikáns hozzájárulással rendelkezik a gazdasági tudás és gondolatok terén.
- A Világbank alelnöke és egyben fő közgazdásza.
- Több egyetemen oktat.
Egyébként Obama gazdaságpolitikusaként is
szolgálatot tett, ám kritizálta is az. Azt mondta egy helyütt,
hogy „bárki is tervezte Obama bankmentő csomagját, az vagy a
bankok zsebében van, vagy pedig inkompetens a témában.”
2001-ben Stiglitz megalapította az Initiative for
Policy Dialogue-ot, ami a Columbia egyetemen jött létre a Ford,
Rockefeller,
McArthur,
and
Mott
Foundations
and
the
Canadian
and
Swedish
kormány
segítségével.
Célja,
hogy
elősegítse
a
demokratikus
haladást
a
döntéshozatalban
a
fejlődő
országokban.
Életútja:
1943-ban született zsidó családban, az egyetem alatt
kimagasló sikereket ért el: Massachusetsben (Massachusets Institute
of Technology – MIT) szerezte meg első és második diplomáját.
1955-56-ban Chicagoban folytatott kutatásokat. Chicagoban,
Camebridge-ben, Yale, Stanford, Duke, Oxford, Princeton egyetemeken
tanít(ott).
Neo-keynesiánus gazdaságpolitikát folytat.
Amiért érdekes számunkra
Sárközy 2008 februárjára úgy gondolta, hogy nem
elégszik meg a társadalmak pusztán statisztikai alapon való
mérésével, mivel a jelenlegi jelzők nem a legjobban tükrözik a
gazdasági adatokat. Sárközy ezért felkérte Stiglitzet, hogy
térképezze fel a jelenlegi gazdasági fejlődés mércéjének, a
GDP-nek, mint indikátornak a határait.
A kutatás eredményeit vizsgálva kiderült, hogy nem
feltétlenül csak a GDP állása (növekedés, stagnálás,
csökkenés) alapján célszerű vizsgálni egy-egy ország
gazdasági-társadalmi helyzetét. Ezt több dolog összetevőjeként
is meg lehet határozni. Ezek például a munkanélküliség, az
infláció, gazdasági növekedés stb.
A helyzet az, hogy ezek a változók gyakran nem esnek
egybe azzal, ahogyan az emberek vélekednek a helyzetről. Gyakran
érzik az inflációt, a munkanélküliséget nagyobb mértékűnek
annál, mint amilyen valójában.
Például a GDP akkor adhat téves adatot, ha az
országban nagyok a bérkülönbségek. Minél nagyobb a bérezések
és a GDP egy főre vetített adatai között a különbség, annál
inkább érezhetik az embererek (joggal) azt, hogy a GDP nem ad
megfelelő képet az ország valódi gazdasági helyzetéről –
minél nagyobb az olló.
Ahogy haladunk előre a modern korban, vannak dolgok,
amelyeket a GDP képelen megfogni. Egy példa: a közlekedési dugók
növelhetik a benzinfogyasztási arányt, amiből a GDP közvetve
növekedni fog, ám az emberek jóléte és a ledolgozott munkaórák
száma nem fog ettől növekedni.
A GDP ugyanakkor önmagába véve nem rossz, csak
rosszul használják. A mérőszám természetéből fakadóan
lehetőséget adhat arra, hogy visszaéljenek vele.
A válság vélhetően egyik kirobbantó oka, hogy a
makrogazdasági szereplők a GDP-re támaszkodtak, ám a GDP nem árul
el egy sor olyan adatot, amelyekből következtetni lehetett volna a
válságra. Ha más típusú mérőszámokat is használtak volna, a
válság lehet, hogy elkerülhető lett volna. A 2003-2007 közötti
időszak jóléti időszaknak minősült, ám az ekkor tapasztalható
gazdasági növekedés a világválság kialakulásához vezetett.
Ha a GDP mint mérőszám határait nézzük, akkor
figyelembe kell venni, hogy ez az adat nem mutatja ki például az
eladósodottság méretét. Ha ezt is figyelembe vették volna a
kormányok a gazdasági válság kirobbanása előtt akkor minimum,
hogy csökkenteni lehetett volna a válság hatásait, ha nem
megelőzni a krízist – gondoljunk csak a devizahitelesek
problémájára.
A környezeti válság is kimarad a GDP adatokból, ami
szintén fontos probléma. A szén-dioxid kibocsájtásnak nincs ára,
így a GDP a környezeti költségekkel sem számol, ami valószínű,
hogy a következő évtizedek legégetőbb kérdése lesz.
A közgazdászok között viszont a legnagyobb
egyetértés abban van, hogy a gazdasági döntéseket csak akkor
lehet felelősen meghozni, ha olyan mérési rendszert veszünk
alapul, amely nem csak a GDP-vel számol, hanem számos más dologgal
is – mint például a gazdasági fenntarthatóság.
Az új mérési rendszerekbe célszerű bevenni olyan
indikátorokat, mint például az éghajlatváltozás gazdaságra
gyakorolt hatása, az emberek boldogsága, a mentális jólét
témaköre, stb.
A jelentés politikusoknak, döntéshozóknak szól és
azt szeretné elérni, hogy a termelés-orientált mérőszámok
alkalmazása helyett inkább olyan indikátorokat alkalmazzanak,
amelyek a jelen és a jövő generációjának jólétéről
árulkodik. Ugyanakkor társadalmi szervezetek, statisztikusok és az
akadémiai közönség számára is felhasználható.
Stiglitz szerint az IMF helytelen akkor, amikor azt kéri
a fejlődő országoktól, hogy építsék le vámjaikat,
liberalizálják tőkepiacaikat, és mindenekelőtt privatizációval
tegyék hozzáférhetővé a külföldi tőke számára az ország
gazdaságát.
Az IMF egyébként rendkívüli csorbát szenvedett és
szenved folyamatosan a hírnevén, mert a döntéshozatali
mechanizmusa nem mondható demokratikusnak. Pláne, hogy 60 évvel
ezelőtt alapították, amikor a fejlődő országok nagy része még
gyarmati sorban volt.
Stiglitz szerint új intézményre van szükség, amely
hívebben tükrözi a világgazdasági viszonyokat.
A GDP-ből nem lehet egyértelmű következtetéseket
levonni az adott ország gazdasági fejlettségére, mert az adott
ország egyrészt a globalizáció világában mára már sokkal
inkább beágyazott szerepet tölt be, mint akkor, amikor a GDP-t a
nemzetközi gazdasági mérés alapkövévé tették. A
szolgáltatások szektorának előtérbe helyezkedésének és a
termékek egyre összetettebb mivoltának okán egyre nehezebb direkt
mérni a gazdaság „kimeneti” értékeit.
Befejezés
Ebből az írásból a legfontosabb mondanivaló az,
hogy a politikusoknak nem csak és kizárólag a GDP-t kellene
használni a gazdasági helyzet megítélésére, hanem más
mérőszámokat is be kell vetni. Sajnos a GDP-fetisiszta
gazdaságpolitikusok korában ez a változás igazán nehezen mehet
végbe, de minél szélesebb látókörrel tekintünk egy dologra,
minél több kvantort figyelembe veszünk, annál nagyobb tudásunk
lehet a valóságról.
Bibliográfia
Lorenz, Konrad (2002): A civilizált emberiség nyolc
halálos bűne. Budapest, Cartaphilus Kiadó. Fordította: Gellért
Katalin.
